Tvrtko elárulta, mikor kerül le végleg a fejéről a sapka

– Nagyon jólesik az elismerés, hiszen profiktól, a magyarországi szóvivőktől kaptam. De egyrészt nem a díjakért dolgozom, másodsorban pedig a történeteim főszereplőit illeti meg. Megerősítést kaptam arról, hogy nagy felelősséggel jár a munkám, és a hétköznapi hősök bemutatását nagy alázattal szeretném folytatni a jövőben is –  hangsúlyozta Tvrtko, aki egyébként életében először viselt öltönyt péntek este.

Aztán arról beszél, bizony kezdetben többször is füllentenie kellett azért, hogy elérje azt, amit szeretne.

– A Miami Egyetemen így hangzott az első mondat: bármit csinálj, de soha ne hazudj! Való igaz, megszegtem. Tizenkét évvel ezelőtt megváltozott az életem. Katartikus élmény volt számomra, hogy hazatérhetett velem Tatárföldről Toma András, a világ utolsó hadifoglya. Nyilván nem mehettem úgy oda, hogy újságíró vagyok, és arról szeretnék filmet forgatni, miért nem kérdezték meg ötvenhat éven át: hová valósi? El kellett jutnom oda. Az első hivatalos papírokra azt írtam, hogy medvevadász vagyok, a kicsi kamera pedig azért kell, mert azzal vesszük fel a trófeát. Nem sokkal később, Észak-Koreában a Magyar Baptista Szeretetszolgálat segélyosztójaként jártam, de voltam afrikai diplomata, és Kandech Evelyne férje is. Azért, hogy életében először, Sierra Leonéban átölelhesse az édesapját. Mindezeket az extrém helyzetek, diktatúrák, nem hétköznapi helyzetek követelték meg, itthon vagy Európában nem kellenek ilyen trükkök –  magyarázta Tvrtko, aki ezeket a történeteit később papírra is vetette és mostanra a legnépszerűbb riportkönyvsorozatot tudhatja magáénak. Persze, az sem ment könnyedén, hogy a műveivel megjelenhessen a piacon.

– Három kiadónál is kopogtattam, azt mondták, ezeket a történeteket már mindenki látta a televízióban. Az egyik barátommal összeszedtünk annyi pénzt, hogy magánkiadásban, 6000 példányban egyáltalán megjelenhessen a könyv.

Azóta több mint húsz kötet, és sok százezer példányban jelent meg a Pokoli illetve az Angyali történetekből, beleértve a környező országokban kiadottakat is.

– Fontosnak tartom azt – fejtegette Tvrtko –, hogy például a szlovák emberek anyanyelvükön olvashassanak a hétköznapi hősökről. Ma este például a mátyusföldi Nagymácsédon lesz közönségtalálkozóm, hétfőn megyek a Nyitrai Egyetemre. Az oda ellátogató felvidéki magyar érdeklődők mellett lesznek olyan szlovákok is, akik a náluk megjelent könyveimmel érkeznek. Jó érzés, hogy szlovák, román vagy szerb emberek az anyanyelvükön olvasnak, többségében magyar történeteket,  magyar hősökről – árulta el. – Többször meggyőződhettem arról, tisztelik a szereplőket, rengeteget kérdeznek róluk. Ez is ösztönzött arra, hogy feleségemmel, Zsolnay Gyöngyivel a könyvek bevételéből megalapítsuk a Hétköznapi Hősök Díjat, amelyet tekintélyes pénzösszeggel kiegészítve adunk át minden évben az arra érdemesnek. Arra tettem fel az életem, hogy a tehetséges embereket bemutassam. Számomra ők a hősök! Nem azok, akik naptárt adnak ki magukról, meztelenül játszanak a lanton, és tetszelegnek a magazinok címlapjain a hétköznapi, semmitmondó történeteikkel – sorolta egy szuszra.

Amikor a kemma.hu újságírója arró faggatta Tvrtkót, hogy miért szeretné befejezni a televíziózást, mondandója előtt nyelt egy nagyot.

– Mielőtt a terveimről beszélnék, tisztázzunk egy félreértést. A lapokban az jelent meg az év végén, hogy a politikában vállalok szerepet, polgármesteri babérokra török Pécsen. Kijelenthetem: soha nem leszek politikus, sem városvezető, sem alpolgármester. Sem Pécsen, sem máshol. Való igaz, 2010-ben, a választások idején az egyik jelenlegi parlamenti párt felkért arra, hogy legyek a polgármesterjelöltjük. Köszöntem az érdeklődést, majd bejelentették, hogy Vujity Tvrtkót kérték fel, de nem vállalta. Nos, erre emlékezhettek sokan. Már húsz éve elhatároztam, hogy én a civil szféra újságírója leszek, és nincs még egy olyan ember rajtam kívül, akitől távolabb állna a politika, mint tőlem – válaszolta "bemelegítésként".

– Ami Pécset illeti: számomra a világ közepe. Tősgyökeres vagyok, ahogy nálunk mondják: tüke pécsi. Ott nem úgy tekintenek rám, mint a híres pesti újságíróra, az a srác vagyok, aki oda járt óvodába, iskolába. Idegenvezetői szakvizsgát is tettem, mert hiúsági kérdést csináltam abból, hogy minél többet tudjak a szülővárosomról – mondta, majd egy kicsit elérzékenyülve folytatta: – Gyöngyikével is ott ismerkedtem meg. Kijártam a kosárcsapat mérkőzéseire, szurkoltam akkor is, amikor ötvenen voltunk a lelátón, és akkor is, amikor alig lehetett beférni a csarnokba. Amikor elkísértem őket a szlovákiai Rózsahegyre, bemutatkoztunk egymásnak és 23 óra 52 perc múlva átadtam neki a Kinder-csokiba csomagolt jegygyűrűt. Igent mondott, néhány hónappal később összeházasodtunk, ma már három gyermekünk van. Büszke vagyok a feleségemre és a srácokra is! – húzta ki magát az édesapa.