Közélet és Művelődés

Fájdalomra, bánatra: káromkodunk

Feltöltő: Szombat Mihály / 2012-05-19 19:31:11

Lehet, hogy van olyan olvasó, aki szerint a káromkodásról szóló cikk akkor a legsikerültebb, ha a helye üresen jelenik meg a lapban: a legcifrább ki- és beszólásokat úgysem tűri el a nyomdafesték… Nem osztom e véleményt, ugyanis a káromkodás sokkal több a trágárságnál.

Nem nehéz belátnunk, hogy a káromkodás csökkenti a bennünk lévő feszültséget; azt viszont kevesebben érzékelik, hogy a fájdalom is enyhül általa. Ennek az okát a kutatók nem értik, de az bizonyos, hogy amíg az egyéb beszéd közben az agy bal féltekéjének felső rétege aktivizálódik, addig a káromkodásnál a jobb félteke belső rétegei. Az is bizonyos, hogy közben a pulzusunk gyorsabb lesz, ami fokozott élettevékenységre utal. Káromkodást azonban nem csupán a fájdalom és az indulat, hanem az öröm és a meglepetés is kiválthat. Ezért van olyan tudós, aki az autó dudájához hasonlítja a beszédnek e sajátos formáját, amit számos helyzetben szoktunk használni.

Kigyúlt szívnek lángja
Íme, egy veretes káromkodás a XVII. századból. Az írásba foglalt átkozódás kiváltó oka: bizonyos Szabó György a szolgálatát felmondta Zitsi Istvánnál, s új úrhoz állt. Horváth Mihály, aki viszont hű maradt az urához, méltatlankodó levélben így értékelt: „Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, kurva feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad.” És így tovább, vég nélkül. A káromkodó levél hatszáz szóból áll. Írója bizonyára meg is könnyebbedhetett, mint amikor a nehéz ételtől megfeküdt gyomor megkönnyebbedik. Horváth Mihály kortársa, Bethlen Miklós államférfi ezt így fejezte ki önéletírásában: „A megharagudt s kigyúlt szívnek lángját, kormát, hamvát a szájnak kéménye kiokádja, kihányja.”

A káromkodás a kulturálatlanság része. A kijelentés tetszetős, csak éppen nem biztos, hogy valós. Miért? Mert, mint minden, ez is viszonyítás kérdése. Van ugyanis ennél jóval kulturálatlanabb viselkedés is – mégpedig a fizikai bántalmazás. Egyes vélemények szerint a káromkodás éppen ezt hivatott helyettesíteni. Amikor az ember néhány ezer évvel ezelőtt eljutott a kulturáltságnak arra a fokára, hogy a nézeteltéréseket nem feltétlenül a nyers erőszakkal illik eldönteni, egy jól odamondott, cifra anyázással némította el a gyengébbet. Más kérdés, hogy egy telibe – szíven – talált mondat jobban fájhat valakinek, mintha husánggal páholnák el…

Ezek szerint az állatok nem káromkodnak, mivel beszélni sem tudnak? Erre vélhetően a legjelesebb etológusok – az állati viselkedéssel foglalkozó tudósok – sem tudnak választ adni, az azonban megfigyelhető, hogy dühüket nem feltétlenül azonnali támadással fejezik ki: a majom ijesztő vicsorgással, a kutya dühödt ugatással igyekszik jelezni nemtetszését, s egyben megfélemlíteni, elriasztani az ellenfelét.

De maradjunk csak az emberi káromkodásnál, elég gazdag téma ez is. Itt van mindjárt a káromkodások változása a kultúrtörténet során. Némelyiknek talán a jelentését sem értjük, vagy ha igen, mosolygunk rajta. Ugyan, miért olyan nagy ügy elhinteni egy teringettét vagy teremburáját? Pedig a maga idejében ez is vaskos szitok lehetett, csak éppen annyit használták, hogy elcsépelődött és ezért szalonképesebbé vált. A teringettét egyébként a teremtette szóból alakult, rövidült. Eredeti változata az ördög vagy a kutya teremtette lehetett. Márpedig akiről ezt a leszármazást feltételezik, az ugyebár minden lehetett, csak jó ember nem. A teremburáját pedig az illető teremtő urával, vagyis az Istennel kapcsolatos nemi aktusra utal.

Amilyen régi a káromkodás az emberiség kultúrtörténetében, olyan ősi a tiltása is. Hiszen azt jelenti, hogy az ember nem nyugodott bele a felsőbbrendű döntésébe, hanem átkot szórt rá, vagyis büntette, ami által magát vele egyenrangúnak jelentette ki. Ezt fejezi ki a Tízparancsolat második (vagy beosztásától függően a harmadik) parancsolata, amely tiltja az Úr nevének a hiába való említését. Az egyház intése azonban, legalábbis részben, hiábavaló volt, amit az bizonyít, hogy magyar törvény is született a káromkodás büntetésére. A büntetés nem öncélú volt, hanem a Szűzanyának felajánlott országot védte Isten büntetésétől. Aki tehát a felsőbbrendű – Isten, a szentek, szentségek – ellen káromkodott, azt az 1563-as törvény szerint megfenyítették. A visszaesők pálcázásra számíthattak, a javíthatatlanokat pedig úgy kezelték, mintha embert öltek volna. S hogy a büntetés kilátásba helyezése nem maradt csupán papíron, azt több történeti emlék bizonyítja. A karcagi református egyház anyakönyve őrizte meg például az alábbi esetleírást: „Fekete Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való sokszori káromkodásáért.”

A káromkodások két legjellemzőbb vonása: az egyik a természeti törvényeken felül álló lénnyel, vagyis Istennel kapcsolatos; a másik pedig a nemiséggel. Miért éppen ezekkel szokott káromkodni az ember?

Az első vélhetően a vallás kialakulásáig vezethető vissza. A természetnek, környezetének kiszolgáltatott ember a felsőbbrendű hatalomhoz fordult a vész elhárítása vagy éppen egy szerencsés vadászat érdekében. Meghallgatásáért áldozatra, vagyis olyan javakról való lemondásra is kész volt, amit a saját hasznára fordíthatott volna. A könyörgésének pedig vagy volt hatása, vagy sem. Ha nem, azt lehetett akár büntetésként is értelmezni, de kiválthatott agressziót is a felsőbb hatalom ellen. Természetesen megint csak szóbelit – az égiek ellen másra úgyse képes az ember.

Bármily különös, de hasonló a nemiséggel kapcsolatos káromkodáscsokor is. Ez ugyanis valahol összefügg a teremtéssel, ami, ugyebár, isteni kiváltság. Akit pedig megteremtettek, az vagy jól sikerült, vagy félre… izé, szóval, rosszul sikerült.

Ha pedig a kettőt, vagyis a felsőbbrendűt és a nemiséget összekötjük, nos, abból születik csak az igazán cifra káromkodás. Ez azonban, bármennyire furcsán hangzik is, nem a transzcendens ellen irányul. Hiszen aki a felsőbbrendűt biztatja nemi tevékenységre, az eredendően éppen az ő nagyságát fejezi ki: amit az ember teremtett, rosszul sikerült, itt Istenre volna szükség, hogy az illető vagy a helyzet helyrejöjjön. Ugyanúgy, ha valakinek a fogantatását az állattal hozzák összefüggésbe, így fejezik ki, hogy annyira félresikerült, ami az alacsonyabb – állattól való – származására utal.

Hogy ki szokott káromkodni és ki nem, az függ neveltetésétől, környezetétől, a társaságtól, ahol éppen beszélget. Mivel a káromkodás gyakran kötődik össze tabuszavakkal, melyek kimondása nem ildomos, ezeket a káromkodó megszépíti. Leejti a háziasszony a tányért, mire egy hangos basszuskulcs hagyja el a száját, vagy: a durva életbe. Valójában káromkodások ezek is, még ha trágár szavak nem is hagyják el kimondása közben a szánkat. Nyelvészek ezt nevezik eufémizmusnak vagy kódolt káromkodásnak. Nem új ez sem a nyelvünkben, így lett például az arkangyalátból az árgyélusát, az istenitből az istállóját. E megoldást kedvelik a társasági etikettre különösen ügyelő angolok is, akik adott esetben a God! (Isten) helyett Gosht mondanak, a hell (pokol) helyett hecket, a Jesus helyett pedig a szó elejével azonos hangzású gee-t.

forrás és teljes cikk:szabadföld.hu

Programok elsőkézből
Hallgassa a Rádió 7-et!

Időjárás
Rádió 7 árlista
Szuperpress árlista

Facebook Rajongói oldal
Mindszenti csatornázás

Isten ajándéka

Tavaszi Zsongás

Mentők napja

Magyarország legszebb konyhakert

A BFMK programjai

Rotary Hírek
LEADER HÍREK

Cézár-Pizza

Sport Játék és Ajándékboltok

Feleségek.hu
Nyugdíjas lakópark

Gyorsan hajtott?