Lázár: a jövőnk túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk

A térség országgyűlési képviselője a Református Pedagógusok Találkozóján kiemelte: a következő években helyre kell állítani a magyar pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülését, mert a megbecsülés hiánya veszélyes, ördögi kört indít be az oktatásügyben- írja a MakóHíradó. 

A makói újvárosi református templomban Kotormán István lelkész-igazgató köszöntötte a jelenlévőket, majd Dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület Püspöke tartott áhítatot.

A találkozón nem csak a makói református egyházi oktatási intézmények pedagógusai vettek részt, a környező településeken működő iskolákból, óvodákból is érkeztek tanárok.

A pedagógusokat köszöntötte a térség országgyűlési képviselője is. Lázár János az oktatásügy kérdésében kiemelte, a következő években el kell érni, hogy a jó pedagógusok, akik ma is a pályán vannak, végre azt érezzék: a szolgálatukkal a nemzet él, nem pedig visszaél.

Lázár János teljes beszéde:

Engedjék meg, hogy szokatlan módon egy német kifejezéssel kezdjem a köszöntőmet, bár pontosan tudom, egy jó hazafi, kálvinista nem veheti magának a bátorságot, hogy egy ilyen alkalommal, kálvinista tanáremberek társaságában, ezzel kezdje mondandóját. De úgy gondolom, hogy nemcsak a reformáció egyik fontos vívmánya, vagy épp a legfontosabb vívmánya, a nemzeti anyanyelv használata, a nemzeti kultúra megőrzése a fontos, hanem az is különösképpen, hogy arra figyelmeztessünk, vajon a református tanok forrásvidékéről, a német nyelvterületről mi lehet a mai nap üzenete.

 „Werkheiligkeit” – ahogy a német mondja. Magyarra nehéz – talán lehetetlen – egyetlen szóval lefordítani. A keresztyén embernek azt az elképzelését fogalmazza meg (és sűríti egyetlen szóba), hogy az üdvözüléshez kizárólag a tetteken, az alkotáson keresztül vezet az út. A keresztyén ember mindig cselekvő, sosem csupán szemlélődő vagy – horribile dictu – beszélő ember.

„Nem azt fogják kérdezni, hogy hittetek-e, hanem azt: tettetek is valamit, vagy csak beszéltetek” – idézi Pukánszky tanár úr az egyik híres angol prédikátor szavait.

Bizony, a keresztyén ember istennek tetsző cselekedeteken keresztül vallja meg a hitét nap, mint nap. Azáltal tehát, hogy hasznos életet igyekszik élni. A keresztyén ember szerint Isten annak segít, aki segít önmagán. És vajon mi lehetne az önmagunkon és a szeretteinken, a saját „fajtánkon” való segítésnek a leghasznosabb és leghatékonyabb módja, mint az iskola, a kollégium? A tanulás és a tanítás nem más, mint Istennek tetsző cselekedet. Ezért tartja a keresztyén ember olyan nagy becsben a „deákot” és a „prédikátort”, a diákot és a tanárt immár fél évezrede. Mert a protestáns etika alapján álló társadalom és állam alappilléreinek tekinti őket! Tekinti önöket. Tanítani és tanulni hamisítatlanul keresztyén cselekedet, tanítva és tanulva élni pedig hamisítatlanul európai világnézet – maga az európaiság. Tanítani, és tanulni, tanítva, és tanulva élni.

A cselekvő, a kálomista világlátású magyaroknak a maihoz hasonló eseményeken azt a kérdést kell feltenniük maguknak, hogy: milyen tettekre van szükség a jövő érdekében, és azokhoz milyen tanulságokkal szolgál a múlt – a reformáció és a református pedagógia első ötszáz esztendeje? A teremben szinte mindenki méltóbb és alkalmasabb arra, hogy erre a kérdésre választ adjon, mint én, a politikus. Néhány dolgot mégis szívesen ajánlok az Önök figyelmébe.

Lázár: a jövőnk túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk 3

Annál is inkább, mert hiszek benne, hogy a modern, európai oktatásügynek és a modern európai politikának-politizálásnak ugyanaz a gyökere. Ez pedig nem más, mint a protestáns etika. A protestáns hivatástudat adott lendületet a politika és az iskola ügyének is az elmúlt évszázadokban itt, Európában. Így iskoláról beszélve voltaképpen a közügyek jövőjéről is beszélünk. És fordítva: a közügyek, a politika jövőjéről gondolkodva egyúttal a magyar oktatásügy jövőjéről is gondolkodunk. Mindezek ismeretében az első és legfontosabb fogalom, ami a kálvinista hagyományokon alapuló oktatásról és a jövő magyar iskolájáról – a vele szemben támasztott legfontosabb követelményről – az eszünkbe juthat, az a praktikusság. A gyakorlati hasznosság. Ez egy olyan, velejéig protestáns gondolat, amely meghatározta a történelmi Magyarországon működő kollégiumok múltját, jelenét, és a praktikusságnak, a gyakorlati hasznosságnak, a gyakorlati cselekvőképességnek kell meghatározni a jövőt.

A 21. században végképp olyan oktatási rendszerre van szükség, amely az élet és nem az iskola kedvéért tanít. Ma mindenekelőtt tanulni kell megtanítani a gyerekeket. A hasznos élethez szükséges tudás- és ismeretanyag ugyanis gyorsabban változik, semmint azzal a 4, 6, 8 vagy 12 éves képzési időszakokban gondolkodó hagyományos iskolarendszer lépést tudna tartani. A Gutenberg galaxisban még „halat” kellett adni a diákoknak, a digitális korban már inkább „hálót”. Nagy a kísértés, hogy azt mondjam „világhálót”. Hozzáférést adni a tudáshoz és felvértezni a fiatal nemzedéket a tudás alkalmazásának gyakorlatias képességeivel – a keresztyén hagyományt követő, de nagyon is „jövőkompatibilis” oktatásnak ez lehetne a lényege. Az ilyen oktatás sikeréhez nélkülözhetetlenek a jó tanárok: a modern, hazafias, keresztyén, tehát európai gondolkodású pedagógusok.

Lázár: a jövőnk túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk 2

Nélkülözhetetlenek, de önmagában nem elegendők! Szükség van mellettük – Önök mellett – az állam professzionalizmusára és erejére, valamint a civil világ – elsősorban a szülők és diákok – tudatos részvételére is. Közhely, hogy Magyarország olyan lesz holnap, amilyenné az iskolák a gyerekeket ma nevelik, illetve amilyenek az iskolák.. A pedagógusok munkája – a „hogyan” – természetesen szakmai kérdés. Az a jövőkép azonban, amely alapján egy oktatási rendszer elősegíti, „csinálja”, felépíti a jövőt, nagyon is politikai kérdés. A „mit” és a „miért”, vagyis annak eldöntése, hogy Magyarországot milyen országgá akarjuk tenni 10, 20, 30 vagy 40 esztendő múlva, a legfontosabb kérdés, és a legfontosabb közügyünk.

A demokratikus verseny voltaképpen nem más, mint a jövőképek versenye. Az a párt, amely az általa kínált vízióhoz többséget tud szerezni a választásokon, nemcsak lehetőséget kap a kormányzásra, hanem felelősséget is jövő meghatározásával kapcsolatban. A jövő iránt viselt felelősség a kormányzás egyes területein szembeszökőbb, mint másutt. A szuverenitási kérdések – például annak eldöntése, hogy a magyarokon kívül van-e másnak, másoknak is joga eldönteni, hogy kik élhetnek ebben az országban – első helyen említendő. Ugyancsak ebbe a sorba illik a családok támogatása, a gyerekvállalás ösztönzése, erkölcsi-anyagi megbecsülése vagy épp az otthonteremtés segítése. És végül, de nem utolsó-, hanem talán elsősorban idetartozik az oktatás ügye is. A „mit” tanítunk, „miért” tanítunk és „hogyan” tanítunk kérdése.

Lázár: a jövőnk túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk 4

Az állam profizmusa elsősorban azt jelenti, hogy a mindenkori kormánynak világos jövőképpel kell rendelkeznie. Ebből a jövőképből pedig le kell tudnia vezetnie, hogy milyen válaszokat ad a szuverenitás, a függetlenség dilemmáira, a családpolitika, a demográfia kihívásaira és az oktatáspolitikai kihívásokra. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem akkor, ha azt mondom: az első kettő – a szuverenitás és a családok támogatása – vonatkozásában az általam is képviselet politikai közösség világos és karakteres válaszokat adott az elmúlt években, és teszi ezt manapság is. Az utóbbiban, az oktatásügy területén azonban mintha még adós lenne – talán önmaga számára is adós – a tőle megszokott, a tőlünk elvárt professzionális koncepcióval és cselekvéssel.

Az április 8-án újra megerősített történelmi felhatalmazás – a harmadik kétharmad – minden korábbinál nagyobb lehetőséget kínál, és sokkal nagyobb felelősséget teremt nekünk arra, hogy: Magyarország csöndes többségével együtt most már az élet minden területére vonatkozóan megfogalmazzuk azt, milyen hellyé akarjuk tenni Magyarországot 10, 20, 30 és 40 múlva. És hogy e munka részeként meghatározzuk azt is, mit és hogyan kell majd tanítani a magyar diákoknak a jövőben, hogyan kell e jövőkép szerint megújítani a magyar oktatási rendszert. Ezt értem tehát az állam profizmusa alatt. Amikor pedig erőről beszélek, az alatt azt értem, hogy mindehhez olyan nemzeti programot kell alkotni, amely ellenáll a pártpolitikai irányváltásoknak. Amely ciklusokon átívelően képes érvényesülni.

Lázár: a jövőnk túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk 1

Az oktatás ügye ugyanis stratégiai ügy, nem pedig taktikai kérdés, ahogy azt sok ellenzéki és néhány kormánypárti politikustársam gondolja. Ezen a ponton térek át a „Szent Szövetség”, az állam—a civil világ—az oktatási rendszer hármasának következő szereplőjére, nevezetesen a civilekre és az ő elidegeníthetetlen felelősségükre. Amikor az oktatásügy civil szereplőiről beszélek, akkor ebben az összefüggésben mindezt nagyon leszűkítően értem: elsősorban a szülőkre és magukra a diákokra gondolok. A tudást ugyanis a diáknak is akarnia kell, és hogy akarja, ahhoz a tanulást értékké, erénnyé kell tenni a szemében. Mégpedig azoknak, akik a gyerekek gondolkodására, világnézetére a legkorábbi és legnagyobb hatással vannak: a családnak, a szülőknek.

Ez az, ahol a hagyomány, a tradíció mindennél többet ér, valóban aranyfedezete a jövőnek. A nemzeti hagyomány, az európai tradíció – a keresztyén tanítás ugyanis kötelez. Kazinczy találóan fogalmazott: „Szükség, hogy a hitünk értelmes legyen, de az is szükség, hogy az értelmünk vallásos legyen”. Azok a szülők, akik vallásos szellemben nevelik a gyermekeiket, vagy ha a hitüket már nem is gyakorolják, de Európa keresztény kultúrájának a szellemében nevelik a fiaikat és a lányaikat mind átadják a gyermekeiknek a tudás tiszteletét és a tanulás becsületét. Cselevő emberként, a „terepen”, a hétköznapi valóságban mozgó politikusként ki merem jelenteni, hogy nekünk, magyaroknak ezen a téren nincs okunk a szégyenkezésre: a huszadik század jobbról és balról jövő diktatúrái sem tudták kiölni a magyarból a zsidó-keresztény gyökerű európai mentalitást. Legalábbis e velejéig polgári gondolkodásnak azt részét, amit a tudás „áhításával” és megbecsülésével kapcsolatos.

Ahol tennivalónk van, és itt különösen a helyi közösségekre – egyházi, civil és politikai közösségekre – gondolok, az azoknak a honfitársainknak az megtalálása és felkarolása, akik kulturális vagy anyagi okokból kirekesztődnek ebből a keresztyén hagyományból. Meg kell találnunk és – kinek-kinek a saját szerepe szerint – fel kell karolni, integrálni kell a közösségbe azokat a gyerekeket, akik a cselekvő, hasznos élethez szükséges tudást csak és kizárólag az iskolában szerezhetik meg, otthon nem. A polgárság megteremtése és megerősítése ugyanis nem azt jelenti, hogy csak a polgárság gyerekei számára biztosítunk versenyképes oktatást. Hanem éppen fordítva: azt jelenti, hogy a magyar iskola, az alanyi jogon járó közoktatás révén minden gyerekből lehet polgár Magyarországon, függetlenül attól, hova, milyen körülmények közé, hova született. Ez az előttünk, keresztény és keresztyén hazafiak előtt álló legnagyobb kihívás 2018-ban: a Családok évének vonatkoznia kell azokra is, akik nem élnek családban, vagy nem jól működő családban élnek. A Családok éve ugyanis nem kirekesztő, hanem befogadó, másokat felemelni akaró kezdeményezése ennek a közösségnek, amelyhez én is tartozom. Csak így érheti el a célját, ha befogad, nem akkor, ha kirekeszt.

Végül hadd szóljak egy szót az Önök, a pedagógusok szerepéről. A rendszerváltás befejezetlensége vagy kudarca számomra nem utolsósorban abban érhető tetten, hogy a magyar pedagógustársadalom még mindig nem részesül abban a közmegbecsülésben, amelyben valaha, a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett korszakban, azokban a bizonyos „boldog békeidőkben” részesült. Sem erkölcsi, sem anyagi értelemben nem állt még helyre a rend a világunkban, pedig a rendszerváltozás óta már közel 3 évtized eltelt.

A megbecsülés hiánya pedig veszélyes, ördögi kört indít be az oktatásügyben: a kontraszelekció örvényét. Anyagi és erkölcsi elismerés hiányában az elhivatottságból, a szenvedélyből és hitből a pályán lévő kiváló pedagógusok közé idővel egyre több olyan fiatal fog bekerülni, aki már nem rátermettségből és hivatástudatból, hanem csupán jobb karrierlehetőség híján választja ezt a szakmát. A jövőnk pedig túl nagy tét ahhoz, hogy ne a legjobbakra bízzuk. A politikának ezért a következő években még erőteljesebb lépéseket kell megtennie azon az úton, amit az elmúlt időszakban elkezdtünk. A következő években helyre kell állítanunk a magyar pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülését, hogy a jó pedagógusok, akik ma is a pályán vannak, végre azt érezzék: a szolgálatukkal a nemzet él, nem pedig visszaél; a pályára alkalmatlan jelöltek pedig az erős verseny miatt ismét arra kényszerülnek, hogy más pályát válasszanak maguknak, ne pedig a jövőnk formálását, a gyermekeink nevelését jelentő pedagógusi pályát.

Köszönet tehát minden igazi pedagógusnak, a Comeniusok és Apáczai-Csere Jánosok 21. századi utódjainak! És szövetségesi kéznyújtásom minden, a magyar oktatás ügyéért elkötelezett politikus felé, az ügyért dolgozó oktatási szakember és civil felé, minden, az oktatás és integráció ügyéért elkötelezett polgár felé Makótól Hódmezővásárhelyig.

Forrás: makohirado.hu