Kezdjük a hétvégi élményekkel: hogy tetszett a szegedi Világkupa?

Hatalmas élmény volt, s bár egy ideje már nem volt Szegeden Világkupa, meg kell állapítanom: a szövetségünk még mindig profi szinten tud versenyt rendezni. Versenyzőként nem érzékeli az ember, hogy micsoda munka, milyen finomságok vannak a rendszerben, szurkolóként többet látsz belőle. Nekem személy szerint nagyon tetszett a versenyzőknek kialakított lounge, remek ötlet volt, hiszen a sportolók együtt, a kivetítőnek köszönhetően testközelből láthatták, hogy mi történik a pályán.

A döntők alatt előjöttek önből a régi érzések?

Jöttek az érzések, de nem az, amire gondol, hogy milyen jó lenne még ott lenni a pályán. Az utolsó száz méter fájdalmait látva a versenyzők arcán mindig elgyengültem, és arra gondoltam, hogy már egyetlen porcikám sem kívánja azt, amit ők most megélnek. Szurkoló lettem. A kislányommal együtt szorítottunk a magyar versenyzőkért és el vagyok ájulva Lucától, hogy mennyire feldobja őt is ez a hangulat.

Szakmai szemmel hogyan értékelné, amit látott?

Amikor Hüttner Csaba kihirdette a csapatot, arra gondoltam, hogy sok a fiatal és nagyon féltettem őket. A felnőtt nemzetközi mezőnyhöz hozzá kell szokni, bele kell rázódni. Szerencsére alaptalan volt a félelmem, mert profi szinten megoldották a feladatukat, élmény volt nézni Kopasz Bálintot, Lucz Dórát vagy Takács Tamarát, hogy csak egy-két nevet emeljek ki a csapatból. Úgy érzem, sokkal jobb a jelenlegi utánpótlás rendszer, mint a mi időnkben volt. Ifjúsági és U23-as szinten már van lehetőségük versenytapasztalatot szerezni, látható volt rajtuk a magabiztosság, a rutin. Az én időmben például nem volt U23-as korosztály, vagyis rögtön a mélyvízbe lettünk dobva.

Az önök, világraszóló eredményeket elérő korosztályából rengetegen jöttek el szurkolni, és mindenki hozta a családját, a gyerekeit. A négyesben olimpiai ezüstérmes társa, Viski Böbe például pár hónapos kislányával érkezett. Árulja el, most is a kajakozás volt a fő téma a VIP páholyban?

Dehogy! Természetesen néztük a versenyt, de ahogy öregszünk, a prioritások is mások már. A családról, a gyerekekről, a jelenlegi életünkről, örömeinkről és gondjainkról sztorizgattunk. Nagyon jó volt látni, hogy úgymond ennyi gyereke van ennek a sportágnak és minden gyerek a saját közegének érzi a vízpartot. Együtt jönnek-mennek, igazán családias a hangulat, azt látom rajtuk, hogy ők is azt élvezik, ami engem gyerekként megfogott.

Mivel a Halhatatlan Sportolók Egyesületének kuratóriuma a Világkupa idején döntött arról, hogy beválasztják önt a tagok közé, így gondolom sok gratulációt kapott Szegeden.

Igen, sokan odajöttek hozzám, és nagyon jó érzéssel töltött el. Amikor megtudtam, hogy jelölni fognak, akkor nem is fogtam fel ennek a jelentőségét, nagyságát, most kezdem el megérteni, mit is jelent ebbe a körbe tartozni. Korábban sem éreztem a díjak értékét, mert sportolói fejjel másként gondolkozol. Akkor csak a világversenyek lebegnek a szemed előtt, teljes idegszáladdal az edzésekre koncentrálsz és az út végén – ha sikeres vagy – megkapod a legnagyobb díjat. Ami nem maga az aranyérem, hanem az érzés, amit a siker ad. Amikor benne voltam, nem is fogtam fel igazán, hogy mit tettem le az asztalra. Most kezdem megérteni azt, hogy büszke lehetek a pályafutásomra.

Sportolóként felkészülési ciklusokban gondolkozik az ember. Most mire tökéletesíti a formáját?

Az anyaságra, a háziasszonyi szerepre, a családi háttér biztosítására. De, aki ismer, tudja, hogy nem tudok a fenekemen megülni, három hete újra sportolok, úszok és futom, mellette pedig az üzletem, az Under Armour ügyeivel foglalkozom. És bár egy kicsit féltem a kajakozás nélküli életemtől, azt mondhatom: tökéletesen boldog vagyok.

Forrás: kajakkenusport.hu